Kölcsey Ferenc (Sződemeter, 1790. augusztus 8. – Szatmárcseke, 1838. augusztus 24.) magyar költő, politikus és nyelvújító.

Nemesi családból származott, édesapja Kölcsey Péter, édesanyja Bölöni Ágnes volt. Apja akkor halt meg, mikor fia 5 éves volt, ezért az akkor 5 éves Kölcseyt édesanyja Debrecenbe küldte iskolába, ahol 14 éven át, 1809-ig tanult. Jobb szeme világát gyermekkorában feketehimlő következtében elveszítette. 12 éves korában meghalt édesanyja, ezután a háztartást Panni néni, a család régi, hű szolgája vezette, s gondját viselte mind neki, mind három testvérének. A megyei hatóság az árva gyermekek gyámjául Gulácsy Antalt nevezte ki, némi anyagi támogatással ő is segített a családon.

1813-ban költészetet tanult. Még 1805-ben, Csokonai Vitéz Mihály temetésén ismerkedett meg Kazinczy Ferenccel, akinek barátsága nagy hatással volt rá. Nagyjából ettől az időtől fogva Kazinczy legfőbb oktatója és példaképe lett Kölcseynek.

1809-ben befejezte tanulmányait a Debreceni Református Kollégiumban, Pestre ment törvénygyakorlatra, azonban ügyvédi vizsgára már nem jelentkezett: feladta a jogi pályát az irodalomért. 13 éves korában írta első verseit. Álmosdra vonult vissza kis birtokára, s ott gazdálkodva, egyedül tanulmányainak élt. Mindemellett gondoskodott öccseiről is.

1823. január 22-én tisztázta le Hymnus, a' Magyar nép zivataros századaiból című nagy költeményét, amely Erkel Ferenc zenéjével Magyarország nemzeti himnusza lett. E napot 1989 óta a Magyar kultúra napjaként ünnepeljük. A mű eredeti kéziratát Kölcsey saját kezű aláírásával az Országos Széchényi Könyvtár őrzi.

1826-ban Pestre utazott, ahol megalapította az Élet és Literatura című folyóiratot.

Az 1829. évi tisztújításkor a megye főispánja, báró Vay Miklós Kölcseyt tiszteletbeli aljegyzőjévé tette, a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósága pedig Pozsonyban, 1830. november 17-én, a nyelvtudományi osztály vidéki rendes tagjává nevezte ki.

1832-ben Szatmár megye főjegyzőjévé, ugyanabban az évben november 6-án országgyűlési követté választották.

Mint politikus a reformok híve volt, küzdött Erdély és a részek visszacsatolásáért, az alkotmánynak a nép felszabadításával korszerűsített átalakításáért és a magyar nyelv jogaiért.

Hazatérése után többet politikai közszereplést azonban nem vállalt, kizárólag az irodalomnak élt. 1836. november 12-én a Kisfaludy Társaság alapító tagja lett.

Utolsó nagy műve, Wesselényi védelme, melyet barátja hűtlenségi perében készített, kimerítette erejét. Rendkívüli tisztességére és megbecsültségére utalva, Wesselényi így emlékezett meg róla: „Nem közénk való volt”. Halála hirtelen következett be. Egy hivatalos útja alkalmával szekéren utazva viharos zápor érte, meghűlt és egyheti betegeskedés után 1838. augusztus 24-én meghalt.

Erkel Ferenc (Gyula, 1810. november 7. – Budapest, 1893. június 15.),

A magyar nemzeti opera megteremtője, a kiváló zeneszerző, karmester, zongoraművész és zenepedagógus apai ágon muzsikus dinasztia leszármazottjaként született, a család tíz gyermeke közül másodikként, egyben az első fiúként. Apja, Erkel József [1787-1855], nagyapja, id. Erkel József [1757-1830] és dédapja, Erkel Vilmos egyaránt képzett, élete rövidebb-hosszabb részét hivatásos muzsikusként töltő személy volt.
Egyes feljegyzések szerint a család ezen ága holland, más adatok szerint német eredetű, bizonyos azonban, hogy a dédszülők - a Wenckheim grófok szolgálatában állva - Pozsonyból költöztek Gyulára. Erkel (keresztnevének akkor szokásos írása szerint Ferencz) zenei tanulmányait szülővárosában, atyja irányításával kezdte, aki iskolai tanítóskodása mellett a magyargyulai plébániatemplom kántora és kórusvezetője is volt. 10 éves korában már orgonált és misék kíséretére is vállalkozhatott. Ismereteit 1822-től Pozsonyban - Klein Henrik [1756-1832] és Turányi Károly [1806-1872] útmutatásával - tökéletesítette. 1828-1833 között Kolozsvárott élt. Kapcsolatba került az 1819-ben megalakult "Muzsikai Egyesület" vezetőivel, majd a város akkoriban első számú zenei tekintélyének számító, később országosan ismert és elismert zeneszerzővel, Ruzitska Györggyel [1789-1869], akivel később őszinte barátokká váltak. Itt kezdte meg zongoratanári tevékenységét is, s itt lépett először koncertező művészként is közönség elé.
A pesti közönségnek 1834. május 4-én mutatkozott be a Nemzeti Kaszinóban rendezett est egyik hangszeres szólistájaként. 1835 tavaszától a Budai Várszínházban működő magyar színtársulat, a Nemzeti Játékszín karmestere. 1836-1837-ben a pesti Városi (német) Színház másodkarmestere, majd 1838-tól az egy évvel korábban megnyílt Pesti Magyar Színház, a későbbi Nemzeti Színház zenei vezetője, később főzeneigazgatója. E minőségében nemcsak a zenei irányítás a feladata, hanem a társulatszervezés is (énekesek, kóristák, zenekari tagok, karmesterek szerződtetése, felügyelete, szereposztások, műsorterv készítése). E periódushoz fűződik művészeti vezetői (egyben alkotói) tevékenységének egy érdekes epizódja is: mivel Saverio Mercadante [1795-1870] műsortervbe felvett Az eskü (Il giuramento) c. operájának csak zongorakivonatos partitúráját sikerült megszerezni, a hangszerelést neki kellett elvégeznie. A mű Pesten ebben a formában került is bemutatásra.
1844-ben komponálja Kölcsey Ferenc versére a Himnuszt, 1848-ban meghangszereli az Egressy Béni és Szerdahelyi József által megzenésített Nemzeti dalt. Mélyen gyökerező magyar érzelmeit magával ragadják a szabadságharc eseményei. Bár tevőlegesen nem vesz részt a harcokban, magatartásával, alkotói tevékenységével nem hagy kétséget meggyőződése felől. Ő áll március 15-én a Nemzeti Színház karmesteri pultján, amikor a közönség mind sürgetőbb tüntetésére Katona József Bánk bánját félbeszakítva beinti a Hunyadi László c. opera híres "Meghalt a cselszövő" kórusát, majd sorban egymás után a Himnuszt, a Rákóczi-indulót és a Marseillaise-t.
A szabadságharc leverése rövid időre eltávolította a közszerepléstől és a komponálástól, csakhamar azonban újra a régi tűzzel tér vissza feladataihoz. 1853-ban megalapítja a (Nemzeti) Filharmóniai Társaságot. 1873-ban a Nemzeti Színház operai tagozata, 1875-ben a Liszt Ferenccel közösen létrehozott Zeneakadémia igazgatójává nevezik ki (előbbi annak elnöke lett). Bár 1874-ben formálisan lemondott nemzeti színházi posztjáról, élete végéig a társulat "tiszteletbeli főzeneigazgatója" maradt (tiszteletdíja megtartásával). Közben az 1867-ben Aradon megalakult Országos Daláregyesület országos karnagyává választotta (1881-ben lemond tisztségéről, de elfogadja a felkínált tiszteletbeli karnagy címet). 1884-től a Magyar Királyi Operaház főzeneigazgatója. 1867-ben a Ferenc József-rend lovagkeresztjével, 1889-ben Vaskorona-renddel tüntették ki. 1888-ban fényes külsőségek közepette, egy ország tiszteletétől övezve emlékeztek meg 50 éves karmesteri jubileumáról. 1890-ben visszavonult a nyilvános szerepléstől. 83 éves korában érte a halál.